23.rész

Köszönöm szépen a 10 feliratkozót *-* nagyon örülök neki :) és már a szavazás is eldőlt szerintem..a 24.részt már úgy írom hogy lesz benne Justin szemszögéből is :D :* Kérek szépen sok-sok komit :) szeretlek titeket puszi :* :D


Dörömbölni kezdtem a terem ajtaján.Egy nővér nyitott ajtót majd próbált nyugtatgatni.Azt mondta hogy Justinnak olyan szerencsétlenül tört el a lába hogy rosszul forrt volna össze így még egyszer el kell neki törni a lábát.
A nővér szavába Justin hatalmas ordítása zavart bele.Mikor megtudtam hogy el kell törni a csontjait és mellé még hallottam Justin ordítását nagyon fájt.Egyszerűen átéltem az ő fájdalmát.Olyan volt mintha savval locsoltak volna és a testem szépen lassan elolvadt volna.Iszonyatosan rossz érzés volt.Mintha az én lábamat tördelték volna.Mát a hajamat tépkedtem.Úgy éreztem belebolondulok.Ahogy hallottam Justin ordítását átéltem az ő fájdalmát.
Schooter és Fredo lefogtak és kivittek a kórházból.

-Amy,ezt nem szabad tovább hallgatnod!
-Hozzátok ki Pattie-t is!!

Tudom hogy Pattie is a földön fetrengett volna a fájdalomtól de láttam rajta hogy próbál erős lenni.Kint a friss levegőn egy kicsit kezdtem megnyugodni.Fél órán keresztül ültünk a lépcsőn könnyeket morzsolgatva és vártunk.Csak vártunk és vártunk mikor egy orvos végre kijött és hozta a híreket.

-Mr.Bieber szeretne látni bizonyos Mrs.Bieber-t! - jelentette ki az orvos.

Pattie-val egyből egymásra néztünk a megnevezés hallatán.Tudtuk hogy én vagyok az csak egy kicsit furcsa volt így hallani ezt.

-É-é-én vagyok az. - léptem egy lépcsőfokot.
-Jöjjön kérem! - mosolyodott rám.

Gondolom ő is meglepődött hogy ilyen fiatalon én vagyok "Mrs.Bieber".Nem tétováztam sietve követtem az orvost.Bementünk a terembe ahol Justin gépekre volt rákötve.
Mikor megláttam nem bírtam tovább.Olyan szinten elkezdtem zokogni hogy levegőhöz alig jutottam.Justin rekedtes hangon kinyögött pár szót.Nem értettem tisztán ezért közelebb hajoltam hozzá.

-Sz-szeretlek! - adott egy puszit a homlokomra majd visszadőlt a párnára.
-Én is,én is nagyon de nagyon szeretlek! - szorongattam a kezét majd próbáltam a könnyeimet letörölgetni.
-Ne aggódj minden rendben lesz. - sóhajtott egyet majd becsukta a szemét.

Adtam neki egy puszit.Sajnos ott kellett hagynom mert az orvos azt mondta hogy hagyjuk pihenni.Én egész éjjel ott voltam a terem előtt.Egy percet sem aludtam.Kenny is ott maradt velem hát ha történik valami.Pattie-ék elmentek lebeszélni hogy elmaradnak a koncertek meg minden ilyesmit az elkövetkezendő pár napban.Bár én még azt is kinézem Justinból hogy amikor kiengedik innen akkor még begipszezett lábbal is koncertezik majd.Nagyon makacs és nagyon kitartó.
Reggel olyan 5-6 óra lehetett.Már nem bírtam tovább.Kicsit behunytam a szememet.Ám nem tudtam sokáig pihentetni magamat mivel reggel jöttek Pattie-ék és az orvosok is mászkáltak tehát nem bírtam aludni.Nem is baj,legalább tudom hogy mi történik és nem kell még álmomban is aggódnom.


*3 nap múlva*

-Justin biztos vagy benne?
-Igen,muszáj! Már nagyon rég volt!
-De és ha fájni fog?
-Nem érdekel! Kibírom!

Nem próbáltam tovább győzködni.Tudtam hogy úgy sem érek el vele semmit.

-Hát jó..akkor szólok Schooter-nak és mehetünk a koncertre.
-Ez az! Imádlak! - adott egy nagy puszit a számra.

Tudtam hogy baja is eshet de az benne a jó hogy csak ülni tud így nem tud ugrálni meg táncolgatni tehát nem lehet nagy baj.A táncosok majd végzik a dolgukat.Ő meg majd csak ott szépen énekel.
Szerencsére ezt ő is tudta így biztonságosan telt le a másfél órás koncert.Ahhoz képest hogy csak ült majdnem jobb koncertet adott mint az előzőek voltak.Így meghatóbb volt.
Mikor végzett odajött hozzám majd kirántott a színpadra.Úristen már megint itt vagyok..Ebből megint valami rossz lesz.
Ám legnagyobb meglepődésemre épp az ellenkezője történt.

-Nem tudom,hogy észrevettétek e már a lábamon a gipszet.Biztos nem,na mind egy - poénkodott - volt egy szerencsétlen koncertem és hát nem éltem volna túl ha nincs mellettem életem szerelme,Amy Trescot - adott egy puszit majd folytatta - nagyon szépen köszönök mindent! - fordult oda hozzám.

Nagyon meghatódtam.Hirtelen nem tudtam megszólalni sem.Ám a végén kinyögtem egy lelkes köszönöm-öt s lementünk a színpadról.

Elindultunk a szállodába.Alig vártam már hogy aludjak egy kicsit.Alig alszom már vagy 4 napja.Mindenki így volt vele így hamar elaludtunk.Valahogy még így is nehezemre esett átaludni az éjszakát.Óránként felkeltem.Rossz álmok gyötörtek.Nagyon megérintett ez a pár nap.Mindig visszagondolok Justin szenvedésére és olyankor könnybe lábad a szemem.

Már vagy ötödszörre mentem le a konyhába vízért mikor megláttam Fredo-t.

-Na mi az te sem tudsz aludni? - kérdeztem.
-Valahogy nem jön álom a szememre..
-Így vagyok én is.
-Te figyel,nem nézünk meg egy filmet ha már aludni nem tudunk?
-Felőlem..legalább nem kell unatkoznom egyedül. - mosolyogtam.

Beraktunk egy jó horror-vígjátékot.Valami zombi apokalipszis tört ki egy városban és a menekültek közül egy hapi mesélte el a történetet.Kicsit zagyvalékos volt egyszer nézhető.
Észre sem vettük hogy így elszaladt az idő.Már reggel 6 óra volt.Megbeszéltük hogy készítünk valami kaját a többieknek.Elég furcsa lett a végeredmény.Próbáltunk csendben lenni de annyit nevettünk hogy végül Kenny felébredt és lejött.

-Ti mi a fészkes fenét csináltok itt hajnalok hajnalán? - dörzsölgette meg a szemét.

Nem válaszoltunk csak kuncogtunk egyet.Kenny beállt mellénk segíteni.látta hogy milyen "kaját" csináltunk így megsajnált minket és csinált egy íncsiklandó omlettet.Nem tudom hogy említettem e már de Kenny isteni szakács.Nagyon finomakat tud sütni és főzni.Olyan mint a nagyim.Hehe.

Reggel mindenki letámadta a konyhát ahol mi már szép rendet raktunk és megterítettünk.Mindenki csodálkozott de nem sokat törődtek vele.Befaltak mindent és már indultunk is az újabb fotózásra.
Lehet hogy nem kéne ilyet mondanom de már nagyon unom ezt a sok programot.Mindig ugyan az van.Lelkes rajongó táborok mindenütt,a lesifotósok minden lépésünket lefényképezik.Ám nem tudunk vele mit kezdeni.Úgy sem hagynak békén.
Az benne a rossz hogy egy perc nyugalmunk sincs.De hát már megszoktuk 7 hónap alatt.Az tartja bennünk a lelket hogy hamarosan vége ennek az egésznek és megyünk vissza haza a nyugalomba.